Emlék

Sokszor veszítünk el számunkra fontos embereket.Akarva és akaratlanul is.És valljuk be magunknak,az elválás pillanatában szerettük őket a legjobban.Akkor éreztük őket a leginkább közel magunkhoz.De eljön egy nap,amikor mindenkinek búcsút kell mondania a másiktól.Nehéz,de meg kell tenni.Elválunk egymástól és életünk két különböző út felé indul el.Vajon látom még őt valaha?-hangzik el mindenkiben a kérdés.Az út végéről még visszanézünk,és szíven szúr egy tőr bennünket,ami az évek elteltével is folyton forog szívünkben.Hisz nehéz elengedni az emlékeket,a közös életet.S talán nem is igazán akarjuk.Fájdalmat okozunk magunknak,mégis azt mondjuk:így könnyebb!El kell engedni a múltat,hogy lehessen jövőnk.De ne felejtsünk el emlékezni.Aki valaha az igaz barátot jelentette nekünk-mára ugyan elhomályosult-de akkor is bennünk él.És,ha látjuk egymást észre sem vesszük,hogy elrepült az idő.Az elmúlt egy-két évre úgy tekintünk,mintha csak egy hét lett volna.És ez az ami számít:hogy nem vesszük észre a közte eltelt időt,mert olyan mintha tegnap történt volna.Minden megy tovább.S,ha néha mégis eluralkodik rajtunk a kétségbeesés,hogy ő nincs velünk akkor csak elidőzünk az emlékeken,szemünkből kipotyog egy-egy könnycsepp,aztán visszatesszük az emléket oda ahová valójában való:szívünk legmélyébe!!